Petőfi Sándor: Szeptember végén

Petőfi Sándor

Petőfi Sándor: Szeptember végén       

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.


Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Ó mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?


Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörölni véle könnyűimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Szerelmes versek

Petőfi Sándor: A virágnak megtiltani nem lehet…

Petőfi Sándor

A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletre virítani kénytelen.
Kedves babám, megláttalak, szeretlek!
Szeretője lettem én szép szemednek –
Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden
Szemeidnek bűvösbájos tükrében.
Titkos kérdés keletkezik szivemben:
Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem?
Egymást űzi bennem e két gondolat,
Mint ősszel a felhő a napsugarat.
Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára
Tündér orcád teljében úszó rózsája:
Bujdosója lennék a nagy világnak,
Vagy od’adnám magamat a halálnak.
Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

TAKÁCS NIKOLÁSZ. HALLELUJAH...

SZERESD AZ URAT!

KELL OTT FENN EGY ORSZÁG!

ZORÁN: KELL OTT FENN EGY ORSZÁG AMI TALÁN RÁNK IS VÁR!

CSÍK ZENEKAR: MOST MÚLIK PONTOSAN

ÁLDJON MEG AZ ÚR...

NE FÉLJ MERT MEG VÁLTOTTALAK...

AZ ÚR BÁTORÍTÁSA


HALLGASD MEG,ÉS  KAPJ ÚJ ERŐRE !

ÓDA

JÓZSEF ATTILA

ÓDA

I.
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifjú nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege,száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz-
idesereglik,ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

*
Nézem a hegyek sörényét-
homlokod fényét,
villantja minden levél.
Az úton senki,senki,
látom,hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
-amint elfut a Szinva-patak-
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.*